Csütörtökre volt időpontom, még korábbról a nőgyógyászhoz, mert bármi is lesz, a terhességgondozásnak azért mennie kell. Megvizsgálta a méhszájat, méhnyakat, amit ilyenkor kell, kenetet is vett, mivel voltak gombás tüneteim, erre felírt hüvelykúpot. Hogy még jobban megkavarjuk a szálakat, beutalt a klinika genetikai tanácsadójába, hogy most már házon belül is nézzenek meg és hát csak abba tudtunk maradni, hogy várunk, és közben vizsgálják a szívet meg genetikailag is halad valahogy a dolog. Megbeszéltük, hogy bár negatív a TORCH-panel, legyen vizsgálat ParvoB19 vírusra is, zárjuk ki, hogy fertőzés okozhatja-e a bibit a lepénynél.

Másnap mentem vérvételre a klinikára, ahol minden vérvétel fizetős aki területen kívüli (nem nyolcadik kerületi), de pl. a vérkép, vizelet és vércsoport 3 ezer ft volt, ami jóval barátibb egy centrum-labnál például. Megint az együtt érző asszisztens hölgy volt, és persze mindenhova a kötegnyi leleteimmel mászkálok, de pont akkor nem vittem. Nem emlékezett rám, de elhitte, amiket felsoroltam, és lekönyvelte a dolgokat úgy, hogy ilyen-olyan gyanú alapján ingyenes a vérvétel, és nemcsak a  Parvírust, hanem teljes TORCH-panelt írt be. Amíg lesznek ilyen orvosok, asszisztensek, addig működni fog a sokat szidott magyar egészségügy. Az egyetemhez két női klinika tartozik, megjegyzem, ahová az orvosom által tartozom, addig csak jó élményem volt, a másik, ahol a genetikai tanácsadó van, hát, felemás.

Jött a keddi nap, a maga borzasztó hullámvasútjával. A telefon egész nap mellettem volt, persze akkor csörgött, amikor pisiltem, rohantam ki a vécéből. Ahogy, amelyen hangsúllyal beleszólt a genetikus doktornő a telefonba, tudtam, mit fog mondani, az első hangnál. Mondta, hogy egy jó és egy rossz híre van. Tudtam már, hogy a rossz nem az lesz, hogy Down-os. A FISH vizsgálat eredménye negatív a három leggyakoribb kromoszóma-rendellenességre, és a nemi kromoszómák is rendben vannak. A rossz hír, hogy a 72 órás tenyésztésben sincs osztódó sejt, a tehát nem tudja vizsgálni a kromoszómák egészét. Elindítanak egy még hosszabbat, de sok reményt nem fűznek hozzá. A méhlepény nem az igazi, valami ott kóros, de lehet, hogy csak a lepényben. Na, innentől kezdve órákon át telefonáltam. A férjemmel, az orvossal, aki először vizsgált és észrevette, és aki szerint elcseszték a mintám és lehet, hogy Down-os az a baba. Meg fiatalok vagyunk... és ez egy nagyon súlyos szívprobléma... Minek mentem én abba a kórházba? Azért b+, mert oda küldött a dokim, mert ott is szakemberek vannak és nem 165 ezer a vizsgálat. Elég negatív hangulatban voltunk, ekkor eléggé lemondóan a babáról. Ebben közrejátszott az is, amilyen "sugalmazást" kaptunk attól a két orvostól (szülész-nőgyógyász, gyerekkardiológus) abban a bizonyos budai magánintézményben. Kora délután eljöttünk a munkahelyeinkről és egy parkban sétáltunk és próbáltuk megfejteni a megfejthetetlent. Délután mentünk a leletért a kórházba, hosszan elbeszélgettünk a genetikus doktornővel, aki próbált minket biztatni. Előtte már kiderült, hogy ők olyan papírt nem fognak kiadni, hogy megszakítható a terhesség, mivel az AVSD-hez a gyermekkardiológus is gyanút írt, és további vizsgálatokra van szükség. Szóval, a legjobb, amit tehetünk, hogy várunk. 2-3 hetet mindenképp, hogy tovább vizsgálják a szívet és jobban látszódjon, mekkora a baj. És hátha tudnak kezdeni valamit a mintámmal, vagy ha nem, még mindig ott a magzatvíz-vizsgálat, de annak legalább 2 hét az eredménye. Este beszéltem a nőgyógyászommal is, szerintem már ő se tudta követni a fordulatokat, de szintén azt mondta, van még idő, alaposan járjuk körbe a szívet, és ő korántsem biztos benne, hogy ennek a terhességnek megszakítás lesz a vége. Egy újabb halvány reménysugár? Közben, már szinte a legelejétől kapcsolatban voltam egy nagyon kedves hölggyel, aki egyesületet alapított a magzati szűrővizsgálatok széles körben való elterjedéséért, hogy minden kismama megkaphassa a korrekt tájékoztatást. Többször konzultált rólam az egyik orvos szakértőjükkel, és rajtuk keresztül kaptam időpontot egy másik gyermekkardiológushoz.

Hétfőn visszamentem dolgozni, egészen jól elterelte a gondolataimat. Előtte bementem a klinikára vérvételre, a katonásnak tűnő asszisztens hölgy egyből elkezdte simogatni a karom, ahogy röviden összefoglaltam a helyzetet. Tudom, ez semmiség, de egy-egy emberi gesztus annyira jól tud esni ilyen helyzetben. Este mentünk vissza a neves budai intézménye, magzati szívultrahangra egy neves gyermekkardiológus doktornőhöz. Már átnézte a leleteiket előre, megvizsgált, ami után nem lettünk sokkal okosabbak. Ha Down-os a baba, elbúcsúzunk tőle, ezt neki is elmondtuk, így feltételes módban arról beszéltünk, ha „csak” a szívfejlődési rendellenességgel állunk szemben. De semmit sem jósolt, mert még nagyon korai. 16-18. héten sokkal jobban látszik a szív, akkor lehetne belemenni a műtéti és élet kilátásokba, illetve konzultálni szívsebésszel. De azért elmondta, ő is, hogy nagyon fiatalok vagyunk, gondoljuk át, készen állunk-e egy szívbeteg gyermek gondozására. Érdekes módon, amikor minden ilyen esetben elmondtam, hogy cseszd meg, ő egy lombikbaba nem csak úgy jött, akkor mindenki elkomorult/lefagyott. Végül megkérdeztük, hogy ha nincs Down, „csak” szív, akkor az ő leletük elég-e a megszakításhoz, azt mondták, igen. Na, azért nem ilyen egyértelmű.

Tévézéssel, kártyázással, pihenéssel próbáltuk elütni az időt. A keddi rossz hír óta egyikünk sem dolgozott, én a szúrás miatt nem is mehettem volna. És vártuk a telefont. Pénteken kora délután hívott a genetikus doktornő: a rossz hír: nincsenek osztódó (metafázisos) sejtek a mintában, nem tudja vizsgálni. „Jó” hír: mivel fél attól, hogy a 72 órás tenyésztés nem jár sikerrel ebből kifolyólag a minta egy részét átviszik az egyetem egyik patológiai intézetébe, ahol más módszerrel megvizsgálják a Down-, Edwards-, Patau-szindrómákra, már lebeszélte velük. Annak és náluk a 72 órás tenyésztésnek is keddre lesz eredménye.

A hétvégén próbáltunk kikapcsolni, elmentünk Szentendrére, bár ez a sok sétával és a kocsiúttal együtt, lehet, már sok volt a két nappal azelőtti tűszúrás után, de nem lett baj. A fejünkben állandóan ott lebegett persze a helyzet, és az1:2-höz… a döntésünk megvolt, tudtuk, hogy ha Down-os a baba,szívfejlődési rendellenességgel, nem tudjuk vállalni. Más vélemény nem érdekelt, ebbe senkinek nincs joga beleszólni, kizárólag a szülők döntése. Tulajdonképpen az 1:2 miatt gyakorlatilag biztosak voltunk benne, hogy Down-osa babánk. Péntek délután tudtam beszélni a nőgyógyászommal: kegyetlen telefonbeszélgetés volt, ahol egyszerűen muszáj volt egy forgatókönyvet felállítani arra az esetre, ha a legrosszabb következik be. Kérte, hogy hétfőn csináltassak labort a klinikán, ami vagy műtéti labor lesz, vagy jobbik esetben lesz egy friss laborom. És elmondta, hogyan zajlik a megszakítás a 12. hét után: hát nem úgy, hogy elaltatnak és vége, hanem beindítják a vetélést, azt végig kell szenvedned hosszú órákon át, majd a végén van egy rövid műtéti befejezés. A 12. hét után együlésben nem végeznek terhesség-megszakítás a szövődmények nagy veszélye miatt, a 12-13. héten talán 1-2 specialista orvos. Hát, ez még pluszban növelte az amúgy sem kicsi stresszfaktorunkat. Még egy magánklinikát is felhívtunk, hátha egy halom pénzért kíméletesebben végzik, de nem. És vártuk az eredményt…

Február 14-én, Valentin napon reggel 7-kor kellett jelentkezni felvételre a kőbányai kórházban. Némi várakozás után kaptunk szobát is, én egy háromágyasba kerültem. Valószínűleg a fizetős részlegen voltunk, nagyon annak tűnt, csak ott volt hely. Majd jött a főorvos, és elmondta, mi fog történni, és mikorra menjünk fel a műtő elé. Mint kiderült, mi voltunk a VIP-szoba, akiknél a leggyorsabban kellett az eredmény, de azon belül is én voltam a kiemelt VIP-ügyfél, nálam volt a legnagyobb a baj, vagy legalábbis a gyanúja. A műtő előtt kellett várakozni, én voltam a második a 9 vagy 10 kismama közül. Szobatársam nagy vigyorral jött ki, biztatott minket, hogy ne féljünk, egyáltalán nem fáj. Nekem ezer más bajom volt, mint hogy a konkrét vizsgálattól féljek, viszont nekem nagyon nem volt kellemes. Pont olyan érzés, hogy átszúrnak egy tűvel és még huzigálják is benned. A főorvos nagyon kedves volt, közben magyarázta, mi történik, meg hát megjegyezte, valami nem stimmel a lepénnyel. Én támolyogva jöttem ki a műtőből, valószínűleg a frászt hoztam a még várakozókra. A férjem visszakísért a szobába és bedőltem az ágyba, a szúrás napján szigorú ágynyugalom kell. Miután mindenkivel végeztek, bejött hozzánk a genetikus (csak a mi szobánkba), így derült ki, mi vagyunk a „kiemelt ügyfelek”, és elmondta, hogy nálam kivételesen elindítanak egy 24 órás tenyésztést is, így optimális esetben másnapra lesz eredmény, ha lesz osztódó sejt a mintában. Még jó pár órát pihengettünk, az ebéd meglepően finom volt, délután kaptuk meg a zárójelentést, és a jótanácsokat a főorvostól, mit szabad és mit nem a következő 10-14 napban.

A vetéléstől féltem, hol jobban, hol kevésbé. A leszívás után el kellett kezdeni szedni a progszteront, napi 3x2 hüvelykúp formájában, a lóadagnyi progeszteron-pótlás a protokoll része az inszeminációnál, lombiknál. A progszteron segít megtartani a terhességet, de a vetélés réme azért ott van. De egyre közeledett a 12. hét, és kezdtem megnyugodni. A betöltött 12. hétnél nagyon örültem. Pár nap múlva mentünk a kiterjesztett 12. heti szűrésre. Prena-testen, hasonlón nem gondolkodunk, drága is, meg feleslegesek tartottuk. Izgultam, picit féltem, de úgy gondoltam, fiatalok, egészségek vagyunk, a lombik előtt kromoszóma vizsgálaton (kariotipizálás) is voltunk pluszban, noha ez általában a 2-3. sikertelen lombik után merül fel. Miért lenne baj?

Február 12. reggel, jó nevű, méregdrága budai magánhely, sürögnek körülöttünk az asszisztensek, vért vesznek, súlyt mérnek, vérnyomást. Majd a szonográfus kezdi az ultrahangos előszűrést. Jó fél óráig vizsgál, szinte, mint egy babamozi, a baba ficánkol, integet, igaz, néha nem kedvező a fekvése, elküldenek pisilni, csoki etetnek velem. A végén annyit mond a hölgy, hogy picit vastag a lepény, de az nem probléma, meg nem mindent tudott megmérni a szívénél, mert nem úgy mutatta magát a babóca. Elköszönt, várunk a nagy nevű orvosra. Fél órát, egy órát, időnként jön egy asszisztens és elnézést kér, csúszás van, egy korábban elvetélt kismamát most részletesen vizsgálnak. Majd végremehetünk az orvoshoz. Aki úgy jön oda hozzánk, miközben én már fekszem a vizsgálóágyon, a párom mellettem, hogy hallotta, hogy baj van a szívvel, és nagyon sajnálja. Mi csak pislogunk. Micsoda? A szonográfus nem épp’ ezt mondta, hanem azt, hogy nem úgy fordul a baba, hogy mindent le lehessen mérni. Aha, jó nézzük meg, vizsgál, hallgat, majd a végén mondja, hogy van egy szívprobléma, de mindjárt átmegyünk egy másik helyiségbe, és átbeszéljük. Én próbálok mosolyogni a férjemre, nem lesz baj. Leülünk, a doki elkezdi sorolni: súlyos szívfejlődési rendellenesség, komplett avsd szindróma, hiányzik a sövény a pitvarok és a kamrák között is. Picit magasabb a tarkóredő is, vaskos a méhlepény. Ez egy tipikusan a Down-szindrómára jellemző szívfejlődési rendellenesség. Maguk fiatalok… nem tudok a dokira nézni, a ruháján, cipőjét akad meg a szemem. Armani, Hilfiger… úgy egy fél havi fizetésem lehet rajta, de lehet, simán több is. …. Ez a lelet önmagában elég arra, hogy megszakítsák a terhességet, de ha tovább mennek, mindenképpen méhlepény, vagy magzatvíz-vétel javasolt, hogy kiderüljön, tényleg van-e kromoszóma-rendellenesség. Nagyon sajnálja. De egy ilyen ismétlődése gyakorlatilag nulla. Ekkor ránézek. És annak mi az esélye, hogy újból terhes leszek? LOMBIKBABÁNK VAN. Az nem egy romantikus péntek éjjel jön össze! A választ: lehet, hogy soha többé nem lesz terhes és nem lesz gyerekük. Kibotorkálunk a recepcióra, fizetünk – szimpla 15 ezret még rátettek az eredeti árhoz képest, mondván, egy másik orvos is adott genetikai véleményt, kár, hogy vele nem találkozunk, utólag belegondolva, ez minden volt, csak nem korrekt – le a parkolóba,le a kocsiba, képszakadás. Talán úgy 20-30 perc után hagytuk abba a sírást. Miért? Miért pont velünk? Mi történt????

Valahogy átvezetett a férjem a klinikára, ahol az ambulancián egyből belebotlottunk az orvosomba. Zúdítjuk rá, arrébb megyünk egy folyosóra, hívják őt a műtőbe, de várjuk meg. Félóra múlva jön vissza, olvassa a leletet. Kérdezzük, találkozott-e már ilyen szívproblémával? Igen, született már ilyen baba a klinikán, volt, aki kevésbé súlyos, volt, aki meghalt születés után. Mondott egy másik kórházat, jelentkezzünk be oda, ott végeznek Tb-re méhlepény-biopsziát (Budán 165 ezret mondtak). Odamentünk személyesen, mit veszítünk vele, kérjünk személyesen időpontot. Szerencsénk volt, ez keddi nap volt, és kedden és csütörtökön van a kőbányai közkórházban genetikai tanácsadás. A leletem meggyőzte az asszisztenst egyből, maradjunk is, csak ki kell várnunk a sorunkat. 1-2 óra múlva szólítanak, középkorú, halk szavú orvos. Nagyjából ugyanazt mondta el, mint budai kollégája, de empatikusabban. Mindenképp javasolt a tűszúrásos vizsgálat, hogy végére járjunk genetikailag, 2 nap múlva meg is tudják csinálni. Legyen. Ezután a nagyon aranyos genetikus doktornő felvette a családfánkat. Este e-mailben megérzett a kombinált teszt eredménye: 21-es triszóma: 1:508, számított kockázat 1:2. ????? 1:2?? Az borzasztó…. este visszahívott a nőgyógyászom, hát, semmi jóval nem tudott biztatni, csak azzal, hogy mindenben igyekszik segíteni.

Teltek a napok, hetek, csigalassúsággal. Január első napjaiba elkezdődtek a rosszullétek, hányinger, néha hányás, egyre több kajától való undor. Január első hetében ismét megnézett az orvosom, minden rendben volt, felírta, milyen beutalókat kell kérnem a háziorvostól, jelentkezzek be védőnőhöz, stb., beszéltünk a 12 hetes szűrésről, mehetek a klinikára, vagy magán helyre, rám bízza, ha magán, akkor három helyet ajánl. Ebből az egyik az a hely, ahová a lombikos doki is küldi a kismamáit, jó hírű, méregdrága budai magánintézmény, be is jelentkeztem. Előtte még, január végén megnézett még egyszer a dokim, átnéztük a laborleleteket, kisebb eltérések itt-ott, de nem kell aggódni, és az uh-n is minden ok. Ja, a toxoplasma és a citomegalovíris pozitív, aktív fertőzésre, de némi idegeskedés és plusz laborok után kiderült, hogy ez egy mérési hiba volt, minden negatív, tehát fogékony vagyok ezekre is, macskákat inkább kerüljem el.

November 15: jó pár nap pecsételés után úgy tűnik, rendesen megjött, másnap, a megadott napon reggel fél 8-kor hívom a lombikos dokit. Aznap délelőtt be kell menni, csinál egy speckó vizsgálatot, amivel feltérképezi a méhet. Nem kellemes, de ki lehet bírni. Majd egy halom recept, mínusz 50 ezer Ft a patikában, vissza az intézetbe, a nővérek megmutatják, hogy kell beadni az injekciót, kapok egy pontos útmutatót az adagolásról. Először, mivel hétvége volt, ügyeletre mentünk az injekciókkal, de aztán belejöttünk mi is. Semmi panaszt nem okoztak a hormoninjekciók, jól bírtam, dolgoztam is. Kétnaponta kellett menni uh-ra, rengeteg tüsző indult érésnek, több, mint 20…! Napi 2x-3x kell futnom 15 percet, a doki előírására, hogy jó legyen a vérkeringés, segít a petefészkeknél, és hogy elkerüljem a túlstimulálódást. És rengeteg fehérjét kell enni… nekem napi fél kg húst mondott…. azóta se bírok ránézni a nyers csirkemellre…. A doki úgy a stimuláció felénél kijelentette, ebből nem biztos, hogy lesz beültetés, hiperstimuláció lehet…Innentől kezdve még több fehérjét kellett minden nap megennem, hogy ne legyen baj…már teljesen átérzem a libatömés sötét oldalát. Végül nem lett gond és 11 petesejtet szívtak le (mi lett a többivel…?), a leszívás altatásban történt, bár volt egy lány 2 nappal előttünk, aki bevállalta másodjára is natúrban, igaz neki 2 vagy 3 volt, le a kalappal előtte, hüvelyen át egy tűvel szívják le… Összebarátkoztunk néhány lánnyal, párral az intézetben, ahány pár, annyi sors és rögös út a babáért. Megtudtuk, apa mintája maga a tökély, sima IVF történik, tehát összeeresztik a petesejteket a fiúkkal, és győzzön a legjobb. Leszívás másnapján telefon az intézetbe, 8 embrió indult fejlődésnek, boldogság van. Mi a D+ módszert választottuk előzetesen, ha erre lehetőséget adnak a sejtjeink, azaz a továbbtenyésztést, amikor 5 napig elviszik az embriókat és tényleg a legerősebbek maradnak talpon, és ezzel elvileg még jobbak az esélyek. A harmadik napon, háromnegyed 8 körül ébredezünk, nem fogadott hívás mindkettőnk telefonján az intézetből. Hívom őket, a doki mondja, hogy induljunk azonnal, mert két embrió maradt a nyolcból. Kapkodva felöltöztünk, rettegtünk, hogy mi történt, hogy 8-ból csak 2 jó. Odaértünk, sikerült elcsípni az egyik embriológust, aki azt mondja, ne aggódjunk, az a 2 gyönyörű, a többi meg kiszelektálódott. Majd szólít a doki, megvizsgál, és kijelenti, hogy a petefészkeim ugyan a vártál sokkal jobban bírták a kiképzést, és alig duzzadtak meg, viszont van 50 ml szabad hasűri folyadék. Ha lefagyasztatjuk az embriókat, gyorsan visszaáll a normál kerékvágásba, egy embrió beültetése esetén enyhe, kettőnél közepes hiperstimuláció léphet fel. Ugye tudom, hogy ez mivel jár? Hogyne tudnám. Ebben az intézetben kötelező részt venni egy 2-3 órás tájékoztató előadáson, ami a főorvos tart, és úgy emlékszem, azzal kezdi az egészet, hogy a lombikba akár bele is lehet halni. Hát igen, pár alkalom után rájöttünk, hogy ez a doki valamiért mindig mindent a rosszabbik végéről közelít meg, és a magad megnyugtatására jobb, ha mindent elosztasz kettővel. Visszatérve, a választ nem ott találtuk ki, már tudtuk, megbeszéltük előre, mindkét mini babát kérjük vissza. A doki mondja, hogy jó, de alá kell írnunk, hogy kifejezett orvosi javallat ellenére, saját felelősségre történik a beültetés. Rendben. Akkor menjünk ki a váróba, amíg elkészítik a dokumentációt. Innen tudtuk, hogy olyan nagy veszély azért nem állhat fel, mert hallottunk olyan rémtörténetet a dokiról, hogy valakivel volt, hogy üvöltözött, hogy az ő véleménye ellenére mégis vállalni akarja a beültetést, és bele fog halni. A beültetés szintén a műtőben történik, egy vékony katéterben hozzák az embriókat, maga a beültetés kb. olyan, mint egy nőgyógyászati vizsgálat. Nos, akármilyen is a doki, sokszor mogorva és kegyetlen, de a leszívás után egy szívecske kíséretében a tenyeredbe írja, hogy mennyi petesejt lett, a beültetés után pedig annyi puszit ad, ahány babát szeretnél. Én kettőt kértem J A beültetés november 30-án volt, és mivel december közepén bezárt az intézet téli szünetre, az volt az ukáz, hogy december 21-én kell elmenni vérvételre, hcg-t nézetni, és 28-án telefonálni az eredménnyel. Én persze addig nem bírtam ki. Miután főleg menzeszgörcseim voltak, és a beültetés után olyan 10 nappal mintha a melleim is megduzzadtak volna, a beültetés utáni 11. napon elmentem vérvételre. Minden bajom volt, amíg aznap délután megérkezett az eredmény e-mailen. 100 feletti hcg! Itt baba van!!! J Ezután kétnaponta jártam vérvételre és szépen duplázódott, december 20-án pedig fogadott az „új” orvosom, akihez októberben mentem először. 1 szép petezsákot látott az uh-n! :) 28-án mentem a lombik dokihoz, reggel kellett telefonálni, elújságoltam a jó hírt, délutánra behívott, és már volt szívhangunk is. Doki örült, vigyorgott, de persze kell valami negatív is, elkezdett jajgatni, akkor épp azon, hogy túl magas a hcg egy babához, hol a másik? Hát, szegényke felszívódott szerintem. Szerinte meg lehet, hogy az egyik méhen belül van, a másik méhen kívül. Ok, kösz, ezen akkor szerencsére nem aggódtam. Ez a doki a 20. hétig szereti visszarendelni a kismamákat terhes gondozásra, de mivel konstatálta, hogy van már dokim, aki ráadásul vérhígítót is akart nekem adni (trombózisra hajlamosító génmutációk miatt), szerinte az felesleges. De az a korrekt, ha következetesen egy orvos tanácsait követem, így akkor átadna neki. Meglepődtem, én a 20. hétig közel sem, de 1-2x még visszamentem volna hozzá, de nagyon korrekten elmondta a véleményét és tulajdonképpen igaza volt, búcsút vettünk egymástól, és abban maradtunk, hogy úgy egy éve múlva plusz egy fővel ismét találkozunk J És a lombikinjekciók után a változatosság kedvéért ismét injekciózás, várhígító minden nap, ezt a férjem adta a karomba. Ugyan hasba is lehet, terhesen is, de oda valamiért nem akartam.

Vicces-mogorva lombik doktornál megvolt az első konzultáció júliusban, megvizsgált, majd adott egy listát a szükséges vizsgálatokról. Ebből volt, amit a friss műtét kiváltott. Igazából nem egy olyan bonyolult lista, de könnyen el lehet bukni rajta. Nekem addig és akkor is tökéletesek voltak a hormonjaim, az inzulin, a cukor, a vérképem. Csak épp kell negatív fogászati lelet is, hiszen egy fogászati góc nem épp szerencsés. Persze nálam elkezdtek gyökér kezelni egy fogat, aminek a vége a húzás lett, ez úgy egy jó 3 hétig elhúzódott. Persze pár hét semmi, de aki mindent azonnal akar, annak idegőrlő, és vannak olyan leletek, akik adott ideig (3 hónap, fél év, 1 év) érvényesek. Toxoplasma és rubeola miatt is kell vérvétel, van-e ellenanyag az immunrendszerben vagy épp fogékony van rá. Én mindkettőre az voltam, de ez a rubeolával a bajosabb pedig oltottak gyerekkoromban. Na most, annak az esélye, hogy egy rubeolás emberrel találkozol és meg is fertőz… elég csekély, csak hát, tuti, hogy ilyenkor üt be a „ménkő”, és derül ki az unokatesód barátjának a keresztanyáról, hogy külföldön járt és milyen és lehet, hogy rubeolát kapott el. Lombikos orvos annyit mondott, én döntöm el, hogy beoltatom-e magam, de ha nem, aláíratja vele, hogy saját felelősségre nem oltottam be magam és vállalom az esetlegesen ebből eredő fejlődési rendellenességet. Pár nap múlva már az Oltóközpontban dekkolok, rubeola és varicella egyszerre, legyen meg az is, húszezer forint, de ki számolja már…? Ha a meddőség rögös útjára lépsz, robbants bankot, mert itt aztán Tb-re nagyjából semmit sem lehet megoldani. Vagy ha mégis, beleőszülsz. Oltás megvolt, 3 hónapot várni kell, akkor lehet kezdeni a lombikot. Közben a hüvelykenetem is tele volt baktériummal, arra kezelés, majd ismételt vizsgálat, rákszűrés, egyéb nyalánkságok…. persze tudom, mások éveket várnak és lombikok sora megy el, meg milliók, mire a legrejtettebb immunológiai, vagy épp hormonproblémák kiderülnek. De mindenkinek a saját nyomorúsága a legrosszabb. Na de, minden lelet megvan és jó, tényleg úgy tűnik, „csak” egy technikai probléma van a petevezetékek miatt, 3 hónap eltelt, novemberben indulhat a stimuláció! Persze ebben a pár hónapban is reménykedtem, hátha magától… de az eszemmel tudtam, hogy a lombik lesz a mi utunk.

Korábbi élettörténetem nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az igen, hogy 2015 februárjában megismertem a nagy Ő-t! J Egy fantasztikus férfit…. de majd lehet, hogy erről is az ő dicséretéről is indítok egy blogot… J 2017 augusztusában összeházasodtunk, és zöld utat adtunk a bébiprojektnek. Jöjjön, amikor akar, de ne görcsöljünk rá. Na, könnyű azt mondani egy kissé hipochonder és túlaggódik minden egészséggel kapcsolatos dolgot. De az is igaz, hogy voltak tüneteim. A fogamzásgátló – 2017 tavaszi – abbahagyása után jó pár hónapig minden rendben volt. Majd kezdődtek a közti vérzések. A 27-28 helyett 34-35 napos ciklusok, amiből 10-12 nap barnázás volt. 2017 októbere, irány a nőgyógyász! Egy jó hírű magánintézményt választottam, ahol jó pár nőgyógyász, andrológus, stb. dolgozik, van laborjuk, csak pénz legyen. Az orvos félig se vesz komolyan, fiatal vagyok, 2-3 hónap után ugyan minek vizsgálódjunk? Jó, ha nagyon akarom, legyen egy hormonprofil, meg egy terheléses cukor- és inzulinrezisztencia-vizsgálat. Az eredmény szinte tökéletes szerinte. Ja, de mondom a ciklus második felében szinte állandóan pecsételek. Főleg együttlét után. Felírt 3 havi szájon át szedhető progeszteront. Szedjem a 16. naptól 10 napon át. Jó.

3 Hónap eltelik, a gyógyszer használt is meg nem is. Amikor alig voltunk együtt a ciklus második felében, fogjuk rá, hogy használt. Megyek vissza a dokihoz, hümmög. Ultrahang, pont félidőben vagyok, peteérésnek nyoma sincs. Menjek vissza pár nap múlva, ha akkor se utal semmi peteérésre, majd megturbózzuk gyógyszerrel. A progeszteront egyelőre hagyjam. Pár nap múlva valami közbejön, nem tudok elmenni, s.o.s. kérek a recepción másnapra időpontot, bármelyik nőgyógyászhoz, egy uh-t bárki meg tud csinálni. Tanakodás a recepciósok között, majd mondanak egy nevet. Fiatal, szimpatikus doki. Peteérés van (éreztem már napközben is, majd szétszakadt a hasam), de hát elég későn, nem ez az ideális. Mondom, progszteron szedtem, de most nem kell a másik doki szerint. Nézi a leleteim. Hát, pedig kellene, elég alacsony volt a szinte, mikor nézték. Elmagyarázza, hogy szedjem, peteérés után (a peteérést teszteljem otthon ovulációs teszttel, azért ne menjek mindig a fizetős uh-ra), utána való nap, vagy, második nap – már nem emlékszem – kezdjem, és 10 napig. Szóval egy picit finomhangolt az előző, „fiatal vagyok, minek aggódom” dokin. Na, ő lesz az én emberem, következő hónapban is elmentem hozzá. Felgyorsultak a dolgok, már petevezeték átjárhatósági vizsgálatról beszélgettünk, a férjem friss eredményéről, ami nem volt a legjobb, de ez később sokat javult, vitaminok és némi életmód-változtatás hatására. Gondolkodjak a vizsgálaton, azt hiszem, akkor cirka 60 vagy 70 ezer Ft lett volna abban az intézményben. Már bele is ugrottunk volna, ám a következő ciklusban nem menetrendszerűen a második felében, hanem együttlét után már a 9. napról véreztem, pecsételtem. Futottam hozzá, ahogy kaptam időpontot. Na, ez még annyira sem tetszett neki. Itt egy méhtükrözés kell, laparoszkópos műtét, ő miómára gyanakszik, de ez rutinműtét, megoldják, mindben ok lesz. Ja, mandulára műtöttek utoljára gyerekkoromban, befostam rendesen a műtéttől, altatástól, kórháztól. Szerencsére az előjegyzés is szerencsésen alakult a zuglói kórházban, ahol dolgozik. Március végén voltam először ennél a dokinál, június közepére már eljutottunk a műtétig, és ha már kórházban, Tb terhére történt, természetesen azt a lehetőséget választottam, hogy a műtét keretében mindent nézzenek meg, a petevezetéket is csekkolják le.

A műtét… betolnak, az előtérben várakozunk, majdnem elmarad, mert olyan csúszás volt aznap, mondja a műtősfiú. De sorra kerülök. Kórteremben ébredek. Órák, vagy percek? múlva a férjem jön felém, integetek neki. Ja, ez nem a férjem, hanem a doki. Kába vagyok, de elkezdi mondani…. nem erre számított… tele volt összenövésekkel a kismedence… egyik petevezeték sem átjárható. Lombikra lesz szükség…. na itt kezdett el forogni velem a világ. A doki elköszönt, elkezdtem bőgni, majd már ott állt az ágyam mellett anyukám és a férjem. Majd hatott még az altató, elég sokat aludtam, több részletben kb. hajnalig. Este máztam ki az ágyból a nagyon aranyos nővér segítségével, kaptam egy csinos kis zacsit is, draincső volt az egyik lyuknál, hogy ott jöjjön ki, aminek kint a helye. Ja igen, műtét előtt mondta a doki, hogy két lyukkal indítanak, ha valamit műteni kell, akkor 3 lyuk lesz, 4 csak akkor van, ha nagyobb a gáz. Még talán azelőtt felemeltem a takarót, mielőtt a doki odajött az ágyamhoz, négy nagy tapaszt láttam…. másnap reggel jött a doki, kihúzta a csövet, és kérdezte, emlékszek-e arra, amit mondott. Hát mondom, ja, nem volt nehéz nem megjegyezni, próbált együtt érzően rám nézni. Pár órával később megkaptam a zárójelentést, és leültünk beszélgetni a dokival. És sorolta… összenövések a kismedencében… de még a beleken, májnál is. A petevezetékek teljesen elzártak, esély sem volt megnyitni. Sőt, a végüknél, ahogy kapcsolódnak a petefészekhez, kb. el vannak sorvadva. A petefészkeken is összenövések, hártyaszerű valami borította őket. Mindez egy kismedencei gyulladás miatt, ami akár évek óta tombolhatott odabent panasz nélkül. Aktív gyulladás jelet látták a tükrözésnél. 3 hónapig próbálkozzunk, hátha, meg amúgy is várni kell 3 hónapot a lombikkal is… de csak az jelent reális esélyt. Ajánlott 3 lombikintézetet. Bár nagy volt a sokk, de máris cselekedni akartunk, még aznap bejelentkeztem az egyikbe. Ez volt június közepe, aug., végére adtak időpontot első konzultációra. A TB-s várólista 6-8 hónap. A másiknál 10-12… a harmadikat nem hívtam. Időközben egy ismerősről kiderült, hogy egy kisebb intézetben lombikozott, másodikra sikerült neki, jó tapasztalati vannak. Bejelentkeztünk ide is, júl. közepén mehetünk is. Dokimnak a kontrollon mondtam, húzta a száját, oda ne menjek, nem hallott jókat, lehúzós… Mi azért úgy gondoltuk, megnézzük. És végül maradtunk is ott, a kis budai intézetben, ahol egy darab orvos van, néha jó fej, sokszor mogorva, néha kíméletlenül nyers és őszinte. Emiatt sokan utálják, van is egy híre, mások istenítik. Hát, ha felkészülsz rá, hogy tőle simogatást, becézgetést nem kapsz és megedzed a lelked, akkor megtalálhatod vele a közös nevezőt. Nekem főleg az segített, hogy minden alkalommal elkísért a férjem, ketten jobban szót értettünk vele. A dokimtól lélekben elköszöntem, úgy gondoltam, hogy ha ennyire nem tetszett neki, hogy abba az intézetbe akarok menni, akkor a háttérből sem lenne feltétlenül támogató, na meg, ha lombik, akkor benne van a pakliban egy ikerterhesség, és inkább valamelyik egyetemi klinikán keresek egy orvos, aki segít, a háttérből meg alkalomadtán lehet nála szülni. Így is történt, októberben elmentem ismerkedni egy barátnőm által ajánlott orvoshoz, látszott, hogy szakmailag a topon van és emberileg pedig rendkívül pozitív kisugárzású :) Na de, magáig a lombikig sem olyan egyszerű eljutni.