Mivel férjként megpróbálok a lehető legtöbb vizsgálaton részt venni, így március 12.-én is elkísértem a feleségemet a klinikára (az előző-első alkalomra nem tudtam elmenni ide). Nos, őszintén bevallom pár intézményt/kórházat láttam az elmúlt évek alatt, de ez volt eddig a hab a tortán. Úgy kezdődött az első élmény, hogy el kellett mennem mosdóba. El is kezdtem a körtúrát egy szinttel lejjebb (kapott infók alapján ott kulturáltabb a helyzet) ahol találtam mindent, büfét, dohányfüstös személyzeti szobát és a legjobb, a sötét sikátorszerű folyosó, a végén egy csoportnyi emberrel, akik úgy néztek rám, mintha 40 napja én lennék az első ember akit látnak (ijesztő élmény). Rövidre fogva a szót, végül az eredeti szintünkön egy koedukált (!) mosdót találtam – vagy inkább egy műtőt – mert eléggé érdekes dolgokat láttam ott (rendhagyó élmény – éljen a 8!)

Térjünk vissza a genetikai tanácsadásra, így az erős kezdés után. Felvillan a számunk, csak a feleségem mehet be, várok 5 percet majd grimaszoló arccal jön ki – ezt az arcot ismerem, itt valaki már megint kötözködött vele – kérdezem tőle, mi történt? Az asszisztens kiakadt, hogy mit keresünk itt, miért nem a másik kórházba mentünk, ahol előzőleg voltunk – szokásos lejárt lemez. Mindegy, fogadnak minket ez a lényeg, de várnunk kell. Nem is telt el kb. 15 perc, mire behívtak minket a folyosóról egy másik előzetes váróba – na itt hagynék időt, igen, van kinti váró és előzetes váró – So smart :). Tehát várunk a két másik honfitársunkkal a doktor úrra. Kb. 15 perc után utolsóként mi következtünk, beléptünk a szobába, ahol a doktor úr fogadott minket – vagy inkább beengedett maga mellé, mintha a metróra szálltunk volna fel.  Higgadt, lassan, kimérten beszél a „mester” – gondoltam, gond nem lehet, elég nagy vezér itt, ő ilyen.  Kommunikációnk itt felvett egy MÁV-os tempót – amolyan vontatottá vált. Idéznék pár sort:
„ Doktor Úr, előzetesen megbeszéltük a X. Doktor Úrral, hogy ma jövünk a kilépős papírral a másik intézményből és ennek fényében holnap el is tudják végezni az amniocentézist” .... csönd
…..még mindig csönd
…..azóta is csönd
….a helyzet változatlan, majd megjön válasz (tisztára, mint egy betárcsázós internet)
„2019.03.20.-ára van csak időpont” – Innen megpróbáltuk felpörgetni az eseményeket tovább kérdésekkel – lévén, ha 3 kérdésre válaszol 15 percen belül, akkor még pont beleférünk a rendelési „keretbe”.  Az előbb leírt kommunikációs stílust követve a mai felgyorsult világból nehezen kilépve a tekintetünk ide-oda téved a szobában (hiszen annyi időnk volt a két válasz között, mintha metróval elmentünk volna a Blaháról a Keletiig.) Rögtön a szoba bal sarkában lévő régi üveges szekrény tűnt fel régi könyvekkel, illetve az íróasztalon a mesterrel szemben több orvosi pecsét, különböző nevekkel. Kalandozó tekintetem végül a közvetlenül az asztalon előttem lévő írógép (igen, hagyok időt 2019-et írunk és egy tökéletes állapotú, kb. 1970-es írógép csücsül eme intézményben pontosan a szemem előtt). Olvasom a feliratot rajta: „Deutsche Republi….” zseniális, tiszta időutazás és megvilágosodtam. Mesterünk már vagy 40 éve ezt csinálja minden nap, kicsit kiégett, ilyen motiváló környezetben lehet én is így viselkednék. Feltűnt, hogy egyszer sem nézett a szemünkbe, ami valljuk be az alapvető emberséges empatikus kommunikáció alapja, főleg, amikor élet(ek)ről van szó – na az itt nem volt :)  
Kedvencem az a rész volt, amikor nem tudtuk a feleségemmel, hogy vége van a nyugdíjas szópárbajunknak, avagy jön még a nagy csinnadratta – ….csönd
….csönd
….”Viszont látásra” – mi illedelmesen elköszöntünk, és magára hagytuk a mestert abban a pózban amit kb. 40 éve felvett… Ezek után csak reménykedem, hogy az amniocentézist jól megfogják csinálni. ha már kommunikációban nem erősek, legalább legyen tapasztalat, hogy kicsit felhúzzák a szememben a nívós kerületi intézményt.