Hétfőn visszamentem dolgozni, egészen jól elterelte a gondolataimat. Előtte bementem a klinikára vérvételre, a katonásnak tűnő asszisztens hölgy egyből elkezdte simogatni a karom, ahogy röviden összefoglaltam a helyzetet. Tudom, ez semmiség, de egy-egy emberi gesztus annyira jól tud esni ilyen helyzetben. Este mentünk vissza a neves budai intézménye, magzati szívultrahangra egy neves gyermekkardiológus doktornőhöz. Már átnézte a leleteiket előre, megvizsgált, ami után nem lettünk sokkal okosabbak. Ha Down-os a baba, elbúcsúzunk tőle, ezt neki is elmondtuk, így feltételes módban arról beszéltünk, ha „csak” a szívfejlődési rendellenességgel állunk szemben. De semmit sem jósolt, mert még nagyon korai. 16-18. héten sokkal jobban látszik a szív, akkor lehetne belemenni a műtéti és élet kilátásokba, illetve konzultálni szívsebésszel. De azért elmondta, ő is, hogy nagyon fiatalok vagyunk, gondoljuk át, készen állunk-e egy szívbeteg gyermek gondozására. Érdekes módon, amikor minden ilyen esetben elmondtam, hogy cseszd meg, ő egy lombikbaba nem csak úgy jött, akkor mindenki elkomorult/lefagyott. Végül megkérdeztük, hogy ha nincs Down, „csak” szív, akkor az ő leletük elég-e a megszakításhoz, azt mondták, igen. Na, azért nem ilyen egyértelmű.