Tévézéssel, kártyázással, pihenéssel próbáltuk elütni az időt. A keddi rossz hír óta egyikünk sem dolgozott, én a szúrás miatt nem is mehettem volna. És vártuk a telefont. Pénteken kora délután hívott a genetikus doktornő: a rossz hír: nincsenek osztódó (metafázisos) sejtek a mintában, nem tudja vizsgálni. „Jó” hír: mivel fél attól, hogy a 72 órás tenyésztés nem jár sikerrel ebből kifolyólag a minta egy részét átviszik az egyetem egyik patológiai intézetébe, ahol más módszerrel megvizsgálják a Down-, Edwards-, Patau-szindrómákra, már lebeszélte velük. Annak és náluk a 72 órás tenyésztésnek is keddre lesz eredménye.

A hétvégén próbáltunk kikapcsolni, elmentünk Szentendrére, bár ez a sok sétával és a kocsiúttal együtt, lehet, már sok volt a két nappal azelőtti tűszúrás után, de nem lett baj. A fejünkben állandóan ott lebegett persze a helyzet, és az1:2-höz… a döntésünk megvolt, tudtuk, hogy ha Down-os a baba,szívfejlődési rendellenességgel, nem tudjuk vállalni. Más vélemény nem érdekelt, ebbe senkinek nincs joga beleszólni, kizárólag a szülők döntése. Tulajdonképpen az 1:2 miatt gyakorlatilag biztosak voltunk benne, hogy Down-osa babánk. Péntek délután tudtam beszélni a nőgyógyászommal: kegyetlen telefonbeszélgetés volt, ahol egyszerűen muszáj volt egy forgatókönyvet felállítani arra az esetre, ha a legrosszabb következik be. Kérte, hogy hétfőn csináltassak labort a klinikán, ami vagy műtéti labor lesz, vagy jobbik esetben lesz egy friss laborom. És elmondta, hogyan zajlik a megszakítás a 12. hét után: hát nem úgy, hogy elaltatnak és vége, hanem beindítják a vetélést, azt végig kell szenvedned hosszú órákon át, majd a végén van egy rövid műtéti befejezés. A 12. hét után együlésben nem végeznek terhesség-megszakítás a szövődmények nagy veszélye miatt, a 12-13. héten talán 1-2 specialista orvos. Hát, ez még pluszban növelte az amúgy sem kicsi stresszfaktorunkat. Még egy magánklinikát is felhívtunk, hátha egy halom pénzért kíméletesebben végzik, de nem. És vártuk az eredményt…